KULTUS - ethno - GRÁFIK

Építszeti hagyományunk nyomában
Romanika Kiadó, Budapest, 2019.

Építészet, térhasználat, a népi kultúra mint tanulságos örökség[1]

Gráfik Imre gazdag életművének egyik vonulatát képezik a legújabb kötetében közreadott tanulmányok.

A szülőhelyénél fogva bevallottan „pannon kötődésű”, de anyai ágon alföldi

felmenőkkel is rendelkező szerző a magyar nyelvterület minden részén otthon van, érdeklődése széleskörű, amint könyvei, és számos tanulmánya bizonyítják, amelyek közül korántsem mindnek bibliográfiáját tartalmazza az ezt a kötetet záró Névjegye.

Amit a rövid Névjegy nem árul el, viszont a tanulmányokból kiviláglik, hogy a sikeres pályaívet bejáró szerzőben az egyik leginvenciózusabb magyar etnográfust tisztelhetjük, aki új szemlélettel közelített jelenségekhez, és éles szemmel figyelt fel kutatást érdemlő, a vizsgálódások fő áramából eddig mégis jórészt kiesett kulturális produktumokra.

Az új szemlélet Gráfik Imre számára elsősorban a szemiotika kínálta közelítés volt tárgyakhoz, ami magyarázatot kínált az emberi tevékenység célszerűségéből fakadó kulturális elemek és térbeli elrendeződésük értelmezéséhez, valamint fennmaradásuk magyarázatául. Kiemelkedő példája ennek egy magyarszombatfai udvar és ház mozgásvilágát elemző, gondos adatfelvételre épített, először 1974-ben megjelent tanulmánya, amely egy proxemikus minta meglétét támasztotta alá, azt is demonstrálva, hogy a tevékenységi kör változása hogyan teszi a mintát diszfunkcionálissá.

Elméletileg is foglalkoztatta, hogy a ház, amelyben az emberek élnek-éltek, milyen jelek hordozója azok számára, akik együtt élő közösségként a jeleket értelmezni tudják, de az elmélettel nem érte be. Berekböszörmény példáján igazolta egy ilyen, a tárgyakat nem önmagukban, hanem a tárgy, és a lokális társadalmába beágyazottan élő ember viszonylatában szemlélő vizsgálódás lehetőségét és tanulságait, központi kérdéssé téve, hogy „…vannak-e a falu építészetében olyan egyetemesen ható építészeti elemek, normák, megoldások, formák, karakterek, amelyek építészeti jelként segítenek az objektum azonosításában (pl. kor, funkció tulajdonosának illetve lakójának társadalmi-gazdasági hovatartozása, foglalkozása).” (p 133.). Különbséget téve archaikus, tradicionális és újonnan épült házak között, 1900-ból, 1930-ból és 1970-ből kialakított adatsorokra támaszkodva, tehát a házakban és a házakkal élők történeti változására is figyelemmel arra a következtetésre jutott, hogy a mai (1970-es évekbeli) falukép bonyolult társadalmi átalakulás eredményeként formálódott ki, é benne „…mennyire nem adekvátan realizálódik az építészet szemiotikája.” (p. 274.)

Miközben a szemlélet megújításán fáradozott, hivatali munkájaként éveket szentelt a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban kiépített alföldi tájegység létrehozásának, azaz mások által eltervezett tennivalóhoz igazodva. Nagy iskola is volt ez a munkálat, hiszen az épületek gondos dokumentálása, velük kapcsolatosan minden lehető információ begyűjtése éppoly fontos volt, mint a tájegység egészét formáló tényezők számbavétele, megértése. Mindez egy olyan jelenség, az alföldi agrárvárosok világa kapcsán, ami a magyar néprajzkutatás kiemelt érdeklődési területe volt, olyan kiválóságok nyomdokaiban kellett munkálkodni, mint Györffy István, Erdei Ferenc, Tálasi István. A makói paraszt-polgár ház alapos leírása, az alföldi agrárvárosok 19. századi alakulásáról adott briliáns összegzése igazolja, hogy Gráfik Imre a nagy elődökhöz méltó színvonalon oldotta meg a feladatot.

Az Alföldön azután további, a néprajz hagyományos témakörébe illő kihívással is szembenézett, a szarvasi sortanyák kialakulásának tisztázatlan problémájával, ami történeti források alapos átvizsgálását igényelte, tanulságában pedig jelentőséggel bírhat az alföldi településszerkezet történeti formálódásának megértése szempontjából. 

A Savaria Múzeum igazgatójaként (1986-1993) szükségképpen Nyugat-Dunántúlon talált újabb, az építkezéssel kapcsolatos kutatási témákat, amelyek egyben a városi-nemesi, előképek falura továbbvitelének, falusi leképzésének nyomozását jelentették   ̶   művészettörténeti tájékozódást is megkövetelve.

Szép példája ennek az oszlopos előtornácos (kódisállásos) házak szemléje, amelyek egy igényes életvitel jeleiként foghatók fel. Elterjesztőik között Gráfik Imre joggal gondol osztrák, olasz, német mesterekre. Ám nem lenne Gráfik Imre, ha ezen a ponton megállna. Tanulmánya egyik fontos elemeként rávilágít egy sor példán keresztül arra az eltérésre, hogy az oszlopos előtornác parasztházakon, a városi mintáktól eltérően, nem az épület központi tengelyében helyezkedik el, hanem attól eltér – feltehetően a bejárat és egyéb helyiségek funkcióinak a várositól eltérő jellege következtében.

Egy másik esetben a néprajzi érdeklődésben jórészt elhanyagolt kulturális elemet, a kerékvetőket vizsgálja meg a szerző, és ennek során a kastélyok és városi házak bejáratát a behajtó kocsik keretétől védő megoldástól a ma a járdát a parkoló autóktól védő elemekig jutunk el, sőt kilátogathatunk a temetőbe is, ahol a módos épülethez kötődő kulturális jelenség a társadalmi státus kiemelése szándékának kifejezőjeként kap szerepet.

A szentendrei skanzenbengyűjtött tapasztalatoknak azután hasznát látta szombathelyi múzeumigazgatóként is, például, amikor az ausztriai Kroatisch-Tschantschendorfban (Horvátcsencsen) meghívott szakértőként részese lehetett egy néhány megoldásában rendhagyó füstöskonyhás ház lebontásának és a tapasztalatokat egy összehasonlító tanulmányban megfogalmazhatta, meg amikor a Nyugat-Dunántúlon a helyi mesteremberek remekének tekinthető faragott és festett faormok megmentésén és bemutatásán munkálkodva.

Az egész köteten végighúzódik a szerzőnek az az elkötelezettsége, hogy a népi kultúrát tanulmányozva nem csupán a múlt, hanem a jövő is érdekli. Nem csupán az, hogy mi történik a tárgyi emlékanyaggal, hanem az, hogy hogy mit és hogyan meríthetünk a népi kultúrából egy tartalmasabb, gazdagabb és emberibb élet érdekében. Töprengés ez inkább, nem program arról, hogy mit volna érdemes tovább vinni az egykori falusi-agrárvárosi kultúrából mai világunkba, amelyből az azt egykor éltető technikai és társadalmi feltételek kivesztek, túlhaladottá váltak, a településformák jellegükben átalakultak. Program viszont abban a vonatkozásban, hogy a változásokat dokumentálni kell, akár olyan, a szemet nem okvetlenül vonzó jelenségeket látva is, mint az 1950-es évek óta emelt betonkerítéseken látható díszítő mintázatok. Gráfik Imre gondolatai ezen a ponton találkoznak Nagy Dénesnek az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottsága elnökének látásmódjával, aki a népi építészet megismerésére, bemutatására, a mai épületek tervezésénél hasznosítására buzdít néprajzkutatók, építészek, művészettörténészek több generációjának a 19. századba visszanyúló munkálkodására emlékeztetve a kötethez írott Előszóban..

Az ismertetés szerzője itt akár pontot is tehetne. Hogy még sem így jár el, annak oka van. Található ugyanis a kötetben, a többiektől tárgyválasztásában eltérő, ám egy kivételesen értékes tanulmány arról, hogy a Szentendrei szigeten található települések alkotnak-e valamiféle néprajzi egységet, csoportot. Nem a válasz az érdekes, hanem a mód, ahogyan a válasz megadásáig eljutott a szerző.

A magyar nép és kultúrája térbeli tagoltságának leírása Viski Károly első kísérletét (Etnikai csoportok, vidékek. Budapest, 1938) követően erősen foglalkoztatta a magyar néprajz művelőit. Történeti tudat, egyes kulturális elemek eloszlása, sűrűsödése, a táj kultúraképző hatása egyaránt szerepet kapott egyes tájak másoktól eltérő kijelölésében. A Szentendrei-sziget esetében joggal merült fel, hogy az ott található települések táji csoportot alkotnak, kérdéses volt, hogy vajon néprajzi csoportot is? Gráfik Imre nem a kulturális elemek áttekintésével, hanem egy új módszer alkalmazásával adott választ a kérdésre. Kurt Lewin, a szociálpszichológus mezőelméletét hívta segítségül, egyben annak úttörő alkalmazását vitte végbe. Azt próbálta meg számba venni, hogy vannak-e az együttműködésnek, kapcsolattartásnak az érintkezésben, munkakapcsolatokban, a javak mozgásában, a párválasztásban megmutatkozó olyan nyilvánvaló tényei, amelyek a szigeten található települések lakóit inkább fűzik össze egymással, mint az egyes településeket a hozzájuk közel eső, a Duna túlpartján található településekkel. A társadalmi-gazdasági, a demográfiai és a kommunikációs mezők tanulmányozásából levont végkövetkeztetése az, hogy „Szentendre sziget nem alkot néprajzi csoportot.” (p. 44.)

Jó, hogy széles körben olvashatóvá vált ez az Ethnographiában 1979-ben először megjelent tanulmány ebben a kötetben, mintegy jelzésként, hogy milyen tág az a szellemi horizont, amelyet Gráfik Imre bejárt.

Sárkány Mihály intézeti szenior

BTK Néprajztudományi Intézet, az MTA Kiváló Kutatóhelye

Dr. Illés Péter (Ph.D.)

etnológus főmuzeológus, a Szellemi Kulturális Örökség Vas megyei referense

(Kézirat)

Könyvismertetés

GRÁFIK Imre: Építészeti hagyományunk nyomában. Tanulmányok a népi építészet és a településnéprajz köréből 1974–2018. Budapest: Romanika Kiadó, 2019, pp. 400.

Az „építészeti hagyományunk nyomában” címmel megjelent keménytáblás, vaskos kötet kissé talán túl visszafogott és szerény címzése Gráfik Imre, valójában nagyszabású és egészen mély magyar művelődéstörténeti távlatokba invitáló tanulmánykötetének, mind témájában, mind tudománytörténeti nézőpontból. A 20. század második felében a modern néprajz tudománnyá válásának és intézményesülésének kiteljesedését elhozó 1970-es évektől napjainkig, a majd fél évszázada tartó, napjainkig ható és továbbra is sok szempontból releváns népi építészeti szakmai tapasztalat valójában szinte rászakad az olvasóra. Így egyben, összefűzve, ez akkor is így van, ha a magyar néprajztudomány jelentős kutatójának írásaival folyamatosan találkozhattak a jelentős országos és vidéki szakmai kiadványokat értő módon használó, az azokon felnövő néprajzos-antropológus kutatónemzedékek, illetve egyéb bölcsészet- és társadalomtudományokkal foglalatoskodók. Valójában cseppet sem könnyed ismeretterjesztő könyvet talál a kezében az olvasó, még ha megtalálhatók is benne már az első közléskor is népszerűnek szánt írások. De ez nem csak a tudományos közlések kötelező gazdag jegyzet és szakirodalmi apparátusa miatt van. Sokkal inkább a szakmai életpálya összefoglalása miatt, ami ilyen formán még is csak demonstráció, kiállás mindazokért a célokért és elért eredményekért, amelyek idő közben az évtizedek alatt létrejöttek, akár a nagy politikai korszakokon, kormányokon és kurzusokon is átívelően. Persze maga a könyv lényegi tartalmát átfogó téma is egészen speciális: a népi építészet. Ami a néprajzosoknak inkább építészet, az építészeknek viszont túlságosan is néprajz. Ma is és egykoron is, ami már a népi építészeti kutatások első igazi mestere, Tóth János idején is így volt a huszadik század közepén, és akit szintén erős szálak fűztek Szombathelyhez és a Nyugat-Dunántúlhoz. Félek, akinek nincs semmilyen személyes érintettsége a régi, egykori falusi és mezővárosi épületekkel, akár a saját személyes életéből és élményvilágából, legyen az akár például egy tájház vagy mondjuk nyaralónak használt parasztház, visszariadva azonnal becsukja a könyvet. Amennyiben viszont van, nagyon is fontos és alapvető olvasmányokra bukkan. Ez még akkor is igaz, ha társadalomtudományos érdeklődés híján olyan néprajzi klasszikus szöveggel nem is találkozott, mint például a kötetben közölt tanulmányok sorát nyitó „Az udvar és a ház mozgásvilága” (Néprajzi Értesítő, 1974). A válogatással létrejött mű egy szembeötlően nem csak létrehozásában, de befogadásában is kimondottan intellektuális munkát, elmélyült figyelmet igénylő írásokat tartalmazó összeállítás. Valóban szerteágazó és összetett dolgokról van szó a felszín alatt: mivé lett a magyar vidéki társadalom sokévszázados hagyományos kultúrája, annak tradicionális építészete? Ami valamiképpen mégis csak fennmaradt, itt áll előttünk, az vajon miként is értelmezhető számunkra, hogyan és mire használjuk? Mit tettek a vidéki társadalmak építészeti hagyományaival, a benne lévő tudással, műveltséggel, még álló és elpusztult épületeivel, vagy csak töredékeivel, emlékeivel, helyeivel az egymást követő generációk, politikai rendszerek, országos és regionális intézmények, vagy helyi és regionális társadalmak?

A mai magyar vidéki valóság megtapasztalásával önkéntelenül is együtt járó utániság érzése azonban nem csak az olvasót hatja át lelkületében. Különös olvasni, hogyan és miként inspirálta, miféle teljesítményekre sarkallta a szerző nemzedékét, és persze őt magát, Tálasi István tanítványát is, a régi paraszti társadalom eltűnése okozta érzelmi hatás, identitás konstruálás, a „visszanyúlás” és „kiásás”, ami igencsak elhúzódó programnak bizonyult a néprajzi szemlélet 19. századvégi kibontakozása óta. A népi épületek megmentésének igénye igen mély érzelmi elköteleződésből táplálkozik, és ne feledjük, az első nagy 19. századi „látnokok” ültették el generációkban ezt a bensőséges és meghitt, sokszor talán túlzottan is romantikus viszonyulást. Valójában ma sincs vége, és nem is lehet: a fennmaradt és megőrzött népi épületek, épületegyüttesek, napjainkban is elvezetnek a néprajz további, mélyebb rétegei felé. Nem csak a 20. században alkotó generációk voltak ezzel így, ha egyáltalán még tényleg vége van ennek a modern szellemi „mélyáramnak”. Hiszen a kötetben megjelenő tudományos problematikák, vagy akárcsak a szerző személyes szakmai életpályájához erősen kötődő múzeumokban megtestesülő emlékek (pl. a „magyar skanzen” álmát megvalósító szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, vagy a regionális „előmunkálat” szombathelyi Vasi Skanzen) megőrzése és fenntartása olyan örökség, valójában feladat, amelyeket nem lehet egykönnyen megkerülni a jövőben sem. Éppen, mint „jelek” a múltból, jó ideig bizonyosan foglalkoztatni fogják az elkövetkező és megkerülhetetlenül társadalmi multivokalitásban identitáskereső nemzedékeket, mind a közéletben, mind az egyre beszűkülő, de mégis csak létező hazai formális tudományos életben. Hiszen a hazai népi építészeti emlékek mindenhogyan fontos témát jelölnek ki, és éppen többek között Gráfik Imrének köszönhetően váltak azzá. Ám félek, távolodva határinkon belüli magyar nyelvű közegtől alig csak pár tíz kilométert, ez már viszont korán sem ilyen evidens. Legfeljebb rácsodálkozni való érdekesség, és talán az is, aki ezzel foglalatoskodik. Sőt, jobb lenne ezzel is szembenézni: nem mintha saját házunk tájékán, ha már építészet és néprajz, ne lennének kérdések, akár a kettő mai és jövőbeni kapcsolatára vonatkozóan is. Viszont lehetnek támpontok. Gráfik Imre életműve mindenképpen egy válasz, és igen jelentős tanúságtétel is egyben. A könyv tartalma, az újra közölt és szerkesztett húsz írás, azonban „csupán” egy, ám igen fontos és lényegi kutatási területét érinti az igen termékeny tudományos szerzői életpályának. Hiszen a népi kultúra építészeti hagyományait vizsgáló filosz, a néprajz berkein beül és túl, „igazi poli-ethno-gráfik-us”. Miként Nagy Dénes, az MTA VEAB Népi Építészeti Munkabizottságának elnöke jellemezte őt így, sűrítve egyetlen szóképbe alkotó energiáit, és amely gesztussal mintegy utalva a szerző széleskörű néprajzos muzeológusi pályafutására, néprajzi, nyelvészeti, szemiotikai, turisztikai, és sok más határterülethez kapcsolódó érdeklődésének eredményeire, amelyek nem csak hazai, de több területen is nemzetközi relevanciával is bírnak. Persze ezek a területek is egymással összefüggnek, és a megjelenésük kronológiai sorrendjében közölt írások voltaképpen annak lenyomataiként is olvashatók, hogy a korszakos tudományos trendek és irányzatok miként változtak, illetve azok az egyéni és intézményi hátterű érdeklődésből is fakadóan miként váltak lekövethetővé. Ilyenek például a mozgáskultúra, a néprajzi csoportok és tájak meghatározása, a skanzenológia, a néprajzi muzeológia, a széles értelemben vett településföldrajz, a szemiotika, az esztétika, a népművészet, vagy a proxemika és a kortárs ökoturizmus. De hasonlóan az egyes néprajzinak is felfogható jelenségeken és folyamatokon elvégzett vizsgálódásokhoz, azok konkrét lokalitásokhoz, tájakhoz való kötődése is ugyanilyen sokfelé mutató: Magyarszombatfa (Vas m.), Szentendre (Pest m.), Makó (Csongrád m.), Alföld, Szarvas (Békés m.), Berekböszörmény (Hajdú-Bihar m.), Őrség, Nyugat-Magyarország, Kelet-Magyarország.

A recenzens, ugyanakkor talán bevallhatja, maga is részt vett a kötet Taliándörögdön megrendezett bemutatóján, 2019. július 20-án az Inkler-házban, mikor is Horváth Zoltán György, a felelős kiadó, egyértelműen muzeológus legendaként mutatta be a szerzőt, akárcsak a rendezvény programjában őt következő nemzedéktárs, Lukás Lászlót. Megható volt ezt látni, hallani. A kötetbe foglalt életmű szakmai jelentőségét és elismertségét nem csak az ott megjelentek, mint például Krizsán Andrásnak, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnökének tapsa egyértelműsítette, de éppen elég hangsúlyosan nyomatékosítja és egyértelművé teszi ezt az olvasónak a kötet támogatóinak felsorolása az első lapokon: Agrárminisztérium, Hungarikum Bizottság, Vas Megye Önkormányzata, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Néprajzi Múzeum, MTA Veszprémi Területi Bizottsága, Balatonalmádi, Szarvas és Szentendre városok önkormányzatai, és a KULTUS. Vagyis, aki a magyarországi népi építészet iránt érdeklődik, bizonyosan nem kerülheti meg a kötetben közölteket.

-------------------------------------------------------------------------

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat