Tisztelt Ünneplő Közösség!

Almádi Polgárai, Kedves Vendégeink!

Hölgyeim és Uraim!

 

Nem hallgathatom el, s aligha titkolhatnám, mély meghatottsággal állok itt, Önök előtt, megkísérelve maradéktalanul eleget tenni Polgármester úr megtisztelő felkérésnek, hogy nemzeti ünnepünkön elmondjam megemlékező gondolataimat.

Személyes vallomással kell kezdenem, azzal, hogy én Almádiban születtem, mégpedig a szavak igazi értelmében, azaz nem kórházi körülmények között, s csak a lakóhely szerinti anyakönyvezés jóvoltából, hanem otthon, háznál, s az idősebb almádiak számára talán ismerős Drong doktor úr segítő közreműködésével. A helyszín az Öreghegy ma is álló szép és jellegzetes épülete, a Kovács-nyaraló, az úgynevezett Monbrécia (Montbretia) villa volt, ahol szüleim akkor bérlőként laktak.

Ünnepi megemlékezésünk helyszíne, pedig több vonatkozásban is mély érzéseket, szép emlékeket idéz fel bennem. A Szent Imre plébánia templom személyes kötődést jelent számomra. Itt voltam első áldozó, itt bérmálkoztam.

Másrészt a keresztségben kapott nevem is emlékeztet. Közvetlen névadóm ugyanis a II. Világháborúban örökre eltűnt anyai nagybátyám Pintér Imre, kinek, úgy tűnik, végleg bele kell törődnünk ismeretlen nyughelyébe is. Ám közvetve persze mindkettőnk Szent Imre hercegnek köszönheti keresztnevét, anyai nagyszüleim katolikus hitéből eredő példakép és névválasztása jóvoltából. Itt és most tehát őrá és minden - a hazájáért életét áldozó - hősi halottra is emlékezem, emlékezünk, akik a történelem bármely értelmetlen háborújában lelték halálukat.

Kötődésem szülővárosomhoz, annak ellenére, hogy felnőttként, állandó lakosként nem itt éltem és élek, része életemnek. Ennek alapja a feledhetetlen, élményekben gazdag gyermekkor; a játszótársak (s a játékok között egy igazi hungarikum, a gombfoci), a barátok, az erdők bebarangolása, a Balaton (a vitorlázás, a gyermekkoromban meghonosodott repülő hollandival), s persze az első szerelmek. Az akkori idők egyik legkorszerűbb - a ma tervezőjéről elnevezett - Györgyi Dénes általános iskolában - igazán kiváló tanítóktól, tanároktól kaptam alapozó ismereteimet. Később a közép- és felsőfokú tanulmányaim, majd munkám, munkahelyeim ugyan elszólítottak Almáditól, kapcsolatom azonban (kisebb-nagyobb kényszerű szünetekkel) folyamatos, s Almádihoz való hűségem ma is tart. El sem tudom képzelni másként, hiszen szüleim a vörösberényi temetőben nyugszanak. Magam, pedig minden évben rövidebb-hosszabb időt töltök a Remete völgyben, a Remete patak mentén megbúvó szerény nyaralóházamban. Pihenni és feltöltődni térek haza, régi és új barátokkal találkozni, s amennyire lehetőségeim engedik bekapcsolódni Almádi közéletébe is. Nincs megnyugtatóbb, mint a teraszon vagy a kertben a diófa alatt ülve, olvasni, zenét, vagy a madarak hangját, a fák lombjainak, bokrok ágainak susogását, a patak csobogását hallgatni, vagy éppen „csak" emlékezni, gondolkodni, s eközben érezni a szülőföld biztonságát. Érvényes ez az egyszerű hétköznapokra, de különösen az ilyen, emelkedett hangulatú ünnepnapokra, mint amilyen a mai!

Hölgyeim és Uraim!

Itt, e megszentelt térben (a templom-kertben), ahol a templom mellet áll a Szent Jobb Kápolna, melyben egy helyen láthatók a Szent királyi család - Szent István, Szent Imre és Boldog (Bajor) Gizella - ereklyéi, a legméltóbb helyen emlékezünk államalapításunkra, államalapító királyunkra. (A kert a jelképek világában a közösség jele, a bibliában is a közösséget, az összetartozást szimbolizálja.)

A mai napon azonban ünnepelünk mást is. Az ember már a Krisztus előtti időben megünnepelte az aratás befejezését, melyben kifejezte örömét, ha gazdag termést takaríthatott be. A jó termés eloszlatta a gondot, hogy egész évre legyen kenyér, amely az ember legfontosabb tápláléka.

 Közbevetőleg jegyzem meg, hogy az évenkénti aratás neve az Alföld középső és déli vidékein takarás, mely jelentéstartalma alapján a gyűjtögető gazdálkodásra visszavezethető kifejezés; eredetileg a termés és növényi élelmiszerszükséglet beszerzését jelölte, s csak a közelmúlt századaiban szűkült le a gabonatermés betakarításának jelentésére. Csodálatos gazdagságú nyelvünkben a Tiszántúl középső részein a búza szép és kifejező neve: élet. (A búza, annyi, mint az élet, mert búzalisztből készült a kenyér, maga az élet.)

A kenyér ünnepének gyökerei a középkori liturgikus ünnephez nyúlnak vissza, amely az Apostolok oszlása néven (Festem divisionis Apostolorum) volt ismert. Napja július 15.-re esett, a Trienti (Tridenti) Zsinat határozata értelmében azonban kikerült a liturgikus körből (ez a zsinat csökkentette az ünnepek korábban igen nagy számát). Az aratás, az új kenyér ünnepét azonban megőrizte a szakrális néphagyomány.

A gabonafélék ősidők óta az emberi táplálkozás legfontosabb elemei közé tartoznak, a kenyérfogyasztás egyidős az emberiséggel. Az emberek már a kelesztés felfedezése előtt is különféle módon fogyasztották a gabonaféléket: az őskorban a gabonamagvakat tüzes kőlapon megpirították, vagy összezúzták és a gabonatörethez vizet adva kásaként fogyasztották, majd feltalálták a hamuban sült kenyeret. Egyiptomban fedezték fel, hogy a tésztában egy idő után gáz képződik, ettől megkel, lyukacsos, laza állagú lesz. Innen eredeztethető tehát a kenyér mai formája.

Az ótestamentumi időkben már a zsidók is megülték az új kenyér ünnepét (jom habikurim), amelyet neveztek aratási lakomának is. Amikor állt még a jeruzsálemi templom, a szentélyben ezen az ünnepen mutatták be az új kenyeret, számos termény társaságában (búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajbogyó és datolya), és ekkor ettek először belőle. Az ünnepre a nép a városba zarándokolt, és mindent virágokkal díszítettek, még az állatokat is.

A kenyér ma is szentelménynek számít. A kenyérre vigyázni kell, még a morzsájára is. Sokan, sok helyütt még ma is megszegése előtt keresztet vetünk, vagy a kenyérre keresztet rajzolunk.

Szent István napját hivatalosan Mária Terézia nyilvánította 1774-ben országos ünneppé. Első alkalommal 1818-ban rendeztek ünnepélyes körmenetet Szent István Jobbjának tiszteletére. S ugyanehhez a naphoz kötődtek az aratási felvonulások is a templomokhoz, ahol imával adtak hálát, hogy az aratási munkákat befejezték. Sok helyütt a legszegényebb családnak nagy kenyeret sütöttek ez alkalomból, melyhez a lisztet házról házra járva gyűjtötték össze.

Magyarországon az aratóünnepek felújítását, vagyis az új kenyér ünnepét Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1899. évben kiadott rendeletében teszi hivatalossá. Pár év leforgása alatt a kenyérünnep valóságos látványossággá vált, hiszen a városok, elsőként Szeged, igen nagy pompával, felvonulással, virágdíszlettel rendezték meg, akár több napon keresztül. Ekkor kezdik újból alkalmazni az aratókoszorúk készítését, amelyek ma is láthatók a Szent István napi körmenet állandó díszeként.

1949-ben az akkori törvényhozás Augusztus 20.-át a szovjet mintájú alaptörvény napjává tette. A Magyar Országgyűlés 1991. március 5-i döntése Szent István napját ismét a Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepének nyilvánította, visszaállítva az ünnep igazi méltóságát.

Néprajzkutatóként jól ismerem és értékelem a rituális tér fontosságát, jelentőségét, s az ahhoz kapcsolódó hagyomány erejét és tiszteletét. Éppen ezért, itt és most, gondolataimat erősítendő példázatokért nem véletlenül fordulok Szent István király intelmeihez és a Szentíráshoz.

E helyen, nekem óhatatlanul, de föltehetően sokaknak, elsőként államalapító Szent István királyunk befogadó szellemisége idéződik fel.

Géza fia Vajk, felismerte a nyugati kereszténység jelentőségét, s befogadta szellemiségét. S befogadtatta népével is, ha kellett kegyetlen erővel, ám ezzel végképp kijelölte a magyarság helyét Európában. István királyként pedig erős államot szervezett, mely kibírta a történelem megpróbáltatásait.

Miként első királyunk és udvara befogadó volt a maga korában, úgy hazánk és népünk a későbbi évszázadokban is fogadta a szorgalmat, tehetséget, tudást magukkal hozó betelepülőket, telepeseket. Lehetőséget nyújtva új helyen új élethez, új hazához. Mégpedig sokféleképpen; egyrészt nemzeti, vallási önazonosságuk, identitásuk megőrzésének lehetőségével, másrészt integrálva etnikai sokszínűségüket, felkínálva, s (ne tagadjuk, olykor erővel is) ajánlva a részleges vagy teljes asszimilációt a nemzet testébe.

Idézzük fel ezzel kapcsolatban most is - a föltehetően már sokszor hallott -, s mindnyájunk számára örökre szóló tanácsot, Szent István király fiához, Imréhez intézett intelmeit: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak." (SZENT ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI IMRE HERCEGHEZ - A vendégek befogadásáról és gyámolításáról)

E befogadó mentalitás, befogadva gazdagodás sokak szerint hozzájárult Keletről jött népünk sajátos adottságainak, képességeinek, tehetségének kiteljesedéséhez, s az élet legkülönbözőbb területein elért - a világ által sokszor megcsodált - teljesítményeinkhez.

Lehet, hogy egyesek számára merész a gondolattársítás, a párhuzam, de Almádi története is a befogadás jegyében zajlott. Így lett, lehetett az egykori - ideiglenes, időszaki tartózkodást igénylő - szőlő- és gyümölcsöskertekből előbb hegyközség, majd a Balaton part vonzásában fürdőtelep, később - egyre nagyobb létszámú állandó lakossal rendelkező - falu, község, nagyközség, végül éppen 20 évvel ezelőtt város.

Balatonalmádi „befogadás-történetét" ugyan még senki sem írta meg, de megfelelő óvatossággal a korábbi és a jelenkori adatokból is következtethetünk a betelepülés-befogadás dinamikájára. A statisztikák azonban csak számok, a számok mögött emberek, családok vannak, akik Almádiban megtalálva otthonukat és boldogulásukat, bárhonnan is érkeztek, mind-mind hozzájárultak településünk gyarapodásához. Köszönet ezért Balatonalmádinak, s minden polgárának, akik ott helyt állva, ahová a sors, vagy a maguk választotta hivatás révén kerültek, képességeik és tehetségük szerint úgy éltek, dolgoztak, hogy maradandó értéket alkottak.

Ebben az évben Balatonalmádi várossá nyilvánításának kisebb jubileumát is ünnepeljük. Egyfajta mérföldkő ez Almádi történetében, s jó alkalom arra, hogy felmérjük; honnan hová jutott a Budatavával, Káptalanfüreddel és a nagy múltú Vörösberénnyel együtt, - mind rangosabb - várost alkotó településünk.

A világ bármely pontján elérhető elektronikus városi honlap fejlécén „A barátságos fürdőváros" felirat olvasható. Az idén május 9-10-én megrendezett első Sió-Kanál Fesztiválon, mely a Balaton7 rendezvénysorozat nyitó programja volt, a települések közötti evezős- és kenuverseny végeredménye alapján Balatonalmádi (Az északi part gyöngyszeme!) nyerte el a "Balaton Régió Közepe" címet, amelyet a következő megmérettetésig büszkén viselhet. Az ilyen és hasonló sikerek mind, mind hozzájárulnak településünk hírnevéhez.

Hölgyeim és Uraim!

Legyenek, legyünk büszkék Almádi múltjára és a település napjainkban elért sikereire! A rendezett városképre, s a - talán egyesek szerint kívánatosnál lassabb - fejlesztésekre, a folyamatosan bővülő szolgáltatásokra, az érdekes és színvonalas rendezvényekre. Sorolhatnám az Önkormányzat, az intézmények, a civil szervezetek, a közösségek és az egyének kisebb-nagyobb eredményeit, de nem lehetünk, és ne legyünk megelégedettek. Van a múltból mit tanulnunk, van ma mire figyelnünk, s van a jövőben mit tennünk!

A múlthoz azonban nem szolgaian másolandó, ábrándozva visszaidézendő, hanem a jelenhez tartást és önbecsülést, a jövőhöz erőt és merész vágyakat, akár álmokat is megvalósítani képes, alkotó energiákat felszabadító módon kell viszonyulnunk.

Terveink megfogalmazásában és elképzeléseink megvalósításában pedig nem elsősorban másokat kell kritikátlanul követendő példaként figyelnünk, hanem magunkra, magunkat figyelve; hogy jót és jól cselekedjünk. Persze másoktól, másokról is vehetünk mintát, de csak akkor, ha tetteikben, életükkel saját egyéniségünk kiteljesítéséhez, s a köz, közösségünk számára hasznosíthatót mutatnak.

Mindenekelőtt azonban őseinkre, szüleinkre, nemzetünk nagyjaira kell tekintettel lennünk, és az általuk létrehozott értékeket kell tisztelnünk és követnünk. Néprajzos múzeológusként és tanárként is meggyőződéssel vallom; kötelességünk és felelősségünk nemzeti-kulturális örökségünk őrzése és továbbadása, valamint az átörökítés különböző lehetőségeinek a fiatalabb generációk számára való feltárása, megmutatása, ajánlása.

Éljünk és cselekedjünk tehát úgy, hogy legyen mit, és hogyan követni. Szent István királynak erre vonatkozóan is megvolt intelme fiához, Imre herceghez:„A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel."(SZENT ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI IMRE HERCEGHEZ - A fiak kövessék az elődöket)

Hölgyeim és Uraim!

Nem könnyű példamutatóan élni és dolgozni. Különösen nem a nehezebb, válságos időszakokban. Ne feledjük azonban, hogy a - sokszor, olykor túl gyakran - siránkozó, panaszkodó ember valahol gyenge és hamis. Idézzük fel ezzel kapcsolatban Mózes szavait: „És lőn, hogy panaszolkodék a nép az Úr hallására, hogy rosszul van dolga. És meghallá az Úr, és haragra gerjede, és felgyullada ellenök az Úrnak tüze és megemészté a tábornak szélét."(4 Móz 11,1)

Nekünk erőseknek és igazaknak kell lennünk!  Igazaknak, mert, ahogy a Példabeszédekben olvashatjuk: „Jobb a kevés igazsággal, mint a gazdag jövedelem hamissággal." (Péld 16,8)

Különösen érvényes ez napjainkban amikorra már végképp rá kellett jönnünk, hogy kudarcot vallott az „emberarcú szocializmus" ideája, ám - a szinte felfokozott reményekkel várt - elmúlt évtizedekben azt is megtapasztaltuk, hogy komoly zavarok vannak az úgynevezett jóléti társadalom ígéreteiben is. Kiderült, hogy nagy-nagy baj van mind a szociális, mind a szabadelvű piacgazdaság működésében, különösen pedig a spekulációs pénzgazdaság okoz/hat világméretű válságokat. Valamiféle reformra, a dolgok újragondolására van szükség,  föltehetően ugyanis nem létezik az „emberarcú kapitalizmussal" sem.

Meggyőződésem, hogy az emberiségnek új társadalmi és új természeti szerződés-re van szüksége, mely új típusú-tartalmú humanizmust és a felbomlóban lévő ökológiai egyensúly visszaállítását is magába foglalja. Az előbbire a népek, nemzetek, emberek egymás közötti, az utóbbira földünk geológiai adottsága, állat- és növényvilága valamint az ember viszonyában van szükségünk. Ki kell lépni a termelés (és a fogyasztás) korlátlan növelésének bűvöletéből/kényszeréből, s a mértékletességet kell mind magánéletünkben, mind társadalmi méretekben követendő mintaként előtérbe helyeznünk. Félő - és a történelmi tapasztalatok tanúsága szerint föltehető - azonban, hogy ezt az elodázhatatlannak tűnő új szerződést nem a mindenkori hatalom/hatalmak fogja/fogják kezdeményezni. Ebben, és a civil ellenőrzésben  - már csak ezért is - mindnyájunknak óriási felelőssége van! Részben azért, hogy jelenünk és közeljövőnk ne csak elviselhető legyen, de főként azért, hogy utódainknak reményt keltő, távlatos jövőt tudjunk biztosítani.

Ne feledjük azonban, hogy senki sem tévedhetetlen, senki sem csalhatatlan. Óvakodjunk tehát azoktól, akik ilyen színben tűnnek fel, s kívánnak tündökölni. Kérdezzük tőlük Jób szavaival: „Az Isten kedvéért szóltok-é hamisságot, és ő érette szóltok-é csalárdságot?" (Jób 13,7)

Mindeközben - lelkünk megnyugvására - törekedjünk; kis és nagy tetteinkben, vállalkozásainkban, a magán- és a közéletben egyaránt, az értelem és az érzelem harmóniájára, s támaszkodjunk egymáshoz való kapcsolatainkban a szeretet erejére, mint az igaz emberi létezés pillérére. Miként arról a Könyvek Könyvében olvasható tanítások és példázatok is szólnak: „De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség." (Gal 5,22) illetve: „Halljátok meg, fiaim, atyátok erkölcsi tanítását, és figyelmezzetek az értelemnek megtudására." (Péld 4,1) - valamint másutt: „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel." (1Kor 13,4)

Hölgyeim és Uraim!

Az évenként, ritmikusan ismétlődő ünnepeknek - így mai nemzeti ünnepünknek is - megvan a varázsuk, de megvan a veszélyük is. A varázs az évszázadok nemzetmegtartó, nemzetépítő sikereiből, a népnek, mint közösségnek és alkotó egyéneik erőfeszítéseiből, a termelőmunka, a művészet, a kultúra, a sport területén elért kimagasló teljesítményekből, a magyarság világraszóló eredményeiből adódik. A veszély a túlértékelő szemléletből, a kudarcok feletti búsongásból, az eredménytelenség okát, a hibát másokban kereső felmentésekből származhat.

Néprajzkutatóként sok kultúrát, népet, civilizációt volt módom - jól-jobban - tanulmányozni, megismerni. Mindenhol és mindenkor megtapasztalhattam, hogy a jól működő közösségekben, legyenek azok kisebbek vagy nagyobbak, s bármily módon és formában összeszerveződöttek, elengedhetetlen volt a - szükségszerűen meg-megújuló - évszázados, olykor évezredekre is visszautaló hagyományok, közösségi normák, a szokásjog szentesítette erkölcs és etikus magatartás által behatárolt életmód, életvitel, életforma tisztelete, megőrzése és betartása. Ebbe tartozik magán- és közösségi létünk ünnepeinek meghitt emlékezéssel, méltósággal, bölcs tanulságok megvonásával való megülése.  A Szentírás szavaival: „A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató." (Jak 3,17)

Ez mai, - hitem szerint - megtörhetetlen nemzeti fennmaradásunkat és összetartozásunkat is kifejező, legnagyobb ünnepünknek üzenete és legfőbb értelme.

 

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Almádi Polgárai, Kedves Vendégeink!

Hölgyeim és Uraim!

 

         Ezeknek a gondolatoknak a jegyében kívánok Önöknek, mindnyájunknak - nemzeti múltúnk tapasztalataira építkező jelenünkhöz és jövőbeli reményeinkhez - hitet, erőt, egészséget, s mindenek felett és mellett; munkához, élethez nyugalmat és békességet!

 

            Így legyen! (Köszönöm, hogy meghallgattak. - Gráfik Imre)

 

 

 

 

 

Oldal: Ünnepi beszéd
KULTUS - ethno - GRÁFIK - © 2008 - 2024 - grafik.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat