Bodó, a játékosedző / Bodo als Spieltrainer (Eine Kurzgeschichte von Imre GRÁFIK)

 

 

Az ajtó csendben kinyílt és egy tíz-tizenkét év körüli fiú lépett be. Ahogy meglátott, megállt, gyerektekintettel fürkészően végigmért, s aztán meglepő határozottsággal megkérdezett:

- Te vagy a Linda új fiúja?

- Igen. - feleltem meglepetten a kérdés túlzott pontossága felett.

A fiú közelebb jött, jobb kezéből áttette iskolatáskáját a balba, majd kissé szertartásosan kezet nyújtott és így szól:

- Boda Domonkos vagyok, a Linda öccse. Neked Bodó. A barátaim így hívnak.

- Ez igazán kedves. Örülök, hogy megismerhettelek. - mondtam, s kezet fogtunk. Arcán egy pillanatra látszott a megkönnyebbültség, talán, hogy a nehezén ilyen szerencsésen túl van, majd elkomorodott.

- Hát te csak ne nagyon örülj nekem. - bukott ki belőle.

- Ugyan miért? - kérdeztem vissza gyorsan.

- Tudod, az úgy van, hogy a Linda szerint az Apa meg az Anya velem kivételeznek. Hogy nekem mindent szabad, nekem mindent megengednek. Ez persze hülyeség, velem épp úgy bánnak, mint a Lindával, ez csak a Linda rögeszméje... - dőlt a panasza egy szuszra, majd hirtelen elhallgatott. Láttam rajta, hogy még nem fejezte be, még lenne mondanivalója.

- Folytasd. - bíztattam.

- De nem mondod vissza a Lindának?!

- Nem, megígérem.

- A Linda már azért is dühös lesz, hogy velem szóba álltál. A Zoltánnal is rajtam vesztek össze. Persze te nem ismerted a Zoltánt. A Zoltán volt a Linda fiúja előtted. Jó srác volt, megértettük egymást. Ha eljött, mindig beszélgetett velem, meg játszott velem. Gombfociban jobb volt, mint én. Te szoktál gombfocizni? - szakította meg kérdéssel monológját, s miután bólintottam, folytatta.

- Igen? Hát ez nagyon klassz! Persze talán jobb lenne, ha nem árulnád el a Lindának. Ha csak említik előtte a gombfocit, már ideges lesz. Te, ezt nem hencegésből mondom, de a Zoltán, amikor megérkezett, rögtön megkérdezte: Bodó itthon van? Persze a Linda meg dühösködött: A Bodóhoz jöttél, vagy hozzám?! A vége meg persze az lett, hogy összevesztek. A Linda bőgött, a Zoltán meg kiabált.

- De azért kibékültek ugye? - kérdeztem közbe, attól félve, hogy Bodó mesélőkedve alábbhagy, vagy mielőtt még befejezné mondandóját, betoppan Linda.

- Persze, de mindig a Zoltán engedett!

- Hát, majd én is engedek. - mondtam megnyugtatóan, inkább a magam, mint Bodó számára, de aki ettől kissé nekibátorodott.

- Meg aztán a Linda engem folyton nevel. Állandóan oktat. És ez rosszabb, mintha az anya, vagy az apa tenné, mert ők legalább néha nyugton hagynak. A Linda meg folyton csak magyaráz.

- Ezt bizony elég nehéz lehet elviselni. - bólogattam megértően.

- Kibírhatatlan!

- Az talán túlzás. - próbáltam enyhíteni felháborodását.

- Nem kell védened. - mondta megengedően Bodó, majd folytatta: Tudod mit szoktam csinálni?

- Nem. Mit?

- Rákezdek a mondókámra.

- A mondókádra?

- Igen. Amikor elkezd prédikálni, rákezdek a mondókámra. Ettől aztán szörnyen ideges lesz, kiabálni kezd, meg sírni, aztán meg elrohan. Ez a mondóka az egyetlen védekezésem. Ha nem bírom tovább, rákezdem és addig be nem fejezem, míg magamra nem hagy.

- Megtanítanál rá? Hátha még én is hasznát veszem. - kértem félig komolyan.

- Rohadt egyformák vagytok ti. - tört ki váratlanul Bodó.

- Kik? Kérdeztem kissé megszeppenve, mert sejtelmem sem volt, mit ért az alatt, hogy: „ti".

- Hát a Linda fiúi. - oldotta meg a rejtélyt Bodó.

Felnevettem az azonosítás voltán. Ő is, majd folytatta:

- Különben a Zoltán is megtanulta. - közölte egyfajta elégedettséggel hangjában.

- Na látod. Akkor talán nekem is szabad. Vagy nem?

• - Persze, hogy szabad. Ide figyelj! - nagy lélegzetet vett és rákezdett:

 

„Egyik fülem sós, másik fülem paprikás,

nem hallom, hogy mit dumálsz!

Egyik fülem paprikás, másik fülem citromos,

nem hallom, hogy mit motyogsz!"

 

- Ennyi az egész? - kérdeztem kissé csalódottan.

- Ennyi. Aztán persze megint előről, gyorsan egymásután, hadarva, megállás nélkül ismételve. Azért jó, nem?

Ismét nevettem.

- Hát... és ettől Linda kikészül? - kérdeztem, kissé hitetlenkedve.

- Ha nem hiszed, próbáld ki. - javasolta Bodó, majd elgondolkodva hozzátette: Persze nem kell. Meg aztán rájönne, hogy csak tőlem tanultad. Aztán ezért is veszekedne velem. Meg persze veled is. Egyszer hallottam, amikor a Zoltán mondta neki. Azt kellett volna látnod. Te. A Linda teljesen kiborult. Kiabált: A Bodó marhaságai persze tetszenek neked! Te is a Bodó pártját fogod! Akkor járj a Bodóval! Meg ilyeneket. Persze közben bőgött...

- Te Bodó. - szakítottam félbe.

- Tessék. - szólt illedelmesen.

- Szereted te a nővéredet?

- A Lindát? - kérdezett vissza, s értetlenül nézett rám.

- Igen.

- Hát ez hülye egy kérdés! - csattant fel Bodó, majd nem kis megdöbbenésemre így folytatta: Egyébként is borzasztóan hülye dolgokat tudtok ti kérdezni.

S bár most sejtettem, hogy valójában kikre is vonatkozik a „ti", azért a biztonság kedvéért rákérdeztem:

- Kik? A Linda fiúi?

- A fenét! - fortyogott tovább Bodó: A felnőttek!

Most nem volt kedvem nevetni. Kínos csend következett. Igyekeztünk kerülni egymás pillantásait, majd Bodó, mintha mégiscsak szükségét érzete volna a magyarázatnak, nekivágott:

- A múltkor is volt nálunk látogatóban egy néni. Az anyunak valami régi barátnője. Persze nekünk is itthon kellett feszíteni a Lindával a néni előtt. Hát az meg tudod mit kérdezett? „Na Bodó, kit szeretsz jobban? Anyukát vagy Apukát?" Láttad volna az anyát, meg az apát, hogy feszengtek. Izgultak, vajon mit felel a fiacskájuk. A Linda meg csak kuncogott, persze örült, hogy nem neki jutott ez a hülye kérdés. Én meg persze csak álltam, mint aki megkukult, s azon törtem a fejem, hogy mi a fenét is lehetne felelni egy ilyen hülye kérdésre.

- Végül is mi lett? - kérdeztem igazi érdeklődéssel.

- Azt mondtam, amit neked.

- ?

- Hát ez hülye egy kérdés.

- Képzelem a hatást.

- Azt te nem tudod elképzelni. A néni felfújta magát, az anya meg a Linda szörnyülködtek, az apától meg kaptam egy pofont. A röhej persze az, hogy ezután már senki sem volt kíváncsi a válaszomra.

- Tudod... - kezdtem volna bele valamiféle helyzetelemzésbe, amikor váratlanul kinyílt az ajtó, és Linda, vagy ahogy Bodó mondta volna: „a Linda" lépett be a szobába. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, majd kissé színpadiasan így szólt:

- Bemutatom az öcsémet.

- Már megismerkedtünk. - biccentettem neki.

- Igazán? - kérdezte, hangjában érezhető gúnnyal Linda és Bodó felé fordult. Bodó elkapta tekintetét, s afféle segélykérő módon rám nézett. Legszívesebben odaléptem volna hozzá, gyengéden megborzoltam volna haját, de mégsem mozdultam, csak bíztatóan rákacsintottam, majd lassan, szinte tagoltan megismételtem:

- Igen, mi már megismerkedtünk.

- Na, akkor én megyek - mondta Bodó - ha akarod, megnézheted a stadiont, mert felteszem az Intert meg a Reimset, edzést tartok, készülök a szombati fordulóra.

- Ilyen menő csapataid vannak? - kockáztattam meg még egy kérdést, Linda zuhatagos tekintete ellenére.

- Folyton változtatja őket. - kapcsolódott be Linda, hangjában némi lekicsinylő és eltérítő szándékkal.

- Ha gomboztál - kapott a lehetőségen Bodó - akkor tudod, hogy mennyi mindentől függ, mikor milyen csapata van az embernek. Mi most a nagy európai klubcsapatokat osztottuk fel egymás között, mert az Európa Kupáért játszunk.

- Hát ez az! - szakította félbe Bodót Linda - Nemrég Világbajnokságot játszottak, Bodó Anglia volt, és anyának a mérkőzések előtt, mint angol királynőnek üdvözölnie kellett az ellenfeleket. Képzelheted. A gombokat! Halálra röhögtem magam.

- Persze, de amikor a lányok babáznak, az nem nevetséges! - pörölt sértve, de félénken Bodó.

- Ez óriási! - tört ki belőlem, mert nem bírtam magamban tartani meglepetésem. Előtolultak felejthetetlen emlékeim:

- Figyelj Bodó! Meg te is Linda! Nekem egy időben osztrák válogatottam volt, s a csapatot a pályáról összeszedve, leejtettem a gombokat. Az előszobánkban állt az asztal, s alatta a kőlapon három játékosom összetört. Talán soha nem felejtem, egyik legjobb játékosom, Hanappi is szétesett és megcsorbult. Tudjátok miről beszéltünk egymás között hetekig? Nem fogjátok kitalálni. Repülőszerencsétlenségről. Gépírásos újságunkban is tudósítás jelent meg a tragédiáról. A barátaimtól pedig soron kívül és áron alul új játékosokat igazolhattam. Értitek? „Repülőszerencsétlenség történt, lezuhant az osztrák válogatottat szállító különgép, három játékos meghalt." Bodó, te biztosan érted, hogy a fenébe is ne értenéd? Olyan ez, mint a te édesanyád a királynő szerepében. Hát ez fantasztikus! Nem, Linda?

- Ti tudjátok. - volt a félszeg válasz.

- Mi bizony. Te Linda, csak legalább egy kis időre mehessek be Bodóhoz, egy pillantást vetni a stadionra, meg a csapatokra.

- Eredj. - adta meg magát, beletörődéssel Linda.

Engedékenysége jólesett, de kissé zavarba is ejtett. Láttam rajta, hogy küszködik magával. Megfogadtam magamban, hogy valóban sietek vissza hozzá és megpróbálom felidézni neki gyermekkorom legnagyobb varázsát, a gombfoci csodálatos világát, mozgalmasságát, amikor 10-15 csapattal, lakást felforgató tornákkal vegyült bennünk a valóság és a képzelet. Ha csak egy kicsit is képes leszek visszaadni azoknak a napoknak a hangulatát, s a megfelelő szavakat megtalálva, fel tudom tárni emlékeimet, érzéseimet, akkor meg fogja érteni, meg kell értenie! És akkor Bodó dolgait is más szemmel nézi, most még érthetetlen hóbortjával biztosan meg tud majd békélni.

- Gyerünk Bodó, nem sok időt kaptam.

- Ne haragudj Linda, tényleg csak pár perc. - fogta könyörgésre Bodó, s már indult is előre, én pedig követtem.

Mikor Bodó már kilépett a szobából, Lindához hajoltam, s nehogy véletlenül Bodó meghallja, halkan suttogtam:

- Tudod Linda, nem kell féltékenynek lenned, én már kiöregedtem.

Azt pedig már, Bodó szobájába érve, meglátva a stadiont és a felsorakozott csapatokat, csak magamban és magamnak tettem hozzá: Sajnos.

  

Oldal: Bodó, a játékosedző
KULTUS - ethno - GRÁFIK - © 2008 - 2024 - grafik.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat